Káplár Miklós


 A debreceni Déri Múzeumban voltam, s Ecsedi Pistával, a nagyszerű etnográfussal az ősművészeti tárgyakban gyönyörködtem. Megbámultam az alföldi pásztorok remekléseit. A faragott és írott szerszámokat, a karikásostorokat, és a csontból, fából készült eszközöket. A tárlók felett egy sor pásztorkép volt felakasztva. Megálott a szemem a bajszos, kemény fejek galériáján s egész megilletődve kérdeztem, kicsinálta ezeket. Egy hortobágyi pásztor - mondta. - Egy volt csikósbojtár, aki elfagyott keze-lába miatt kénytelen volt otthagyni a cifra ménest, s most megint a pusztát lakja és figurákat válogat ki és örökít meg. Soká néztem a képeket s mikor végre az irodában megpihentünk, belép egy kemény, vastag, egyszerű magyar. Az igazgató, Ecsedi felkiállt: - itt az én komám, ez az a Káplár Miklós, aki a képeket pingálta. Rögtön összemarkoltuk egymás és ettől kezdve állandóan barátságban maradtunk? - emlékszik vissza Móricz Zsigmond a Káplárral történt első találkozására.

Káplár Miklós a hajdúböszörményi kisparasztok, pásztorok leszármazottja, aki szinte beleszületett a Hortobágy tág horizontú világába Hajdúböszörményben. 1886-ban még nagyon is hagyományos világ volt ez. A hamar árvaságra jutott gyerek nem is tehetett mást, mint idősebb testvére példáját követte: cifraszűrét, szabad legénységét is megirigyelve 13 évesen kiszegődött a pusztára gulyás-, majd csikósbojtárnak és így maga is megélte ennek az életformának minden nyűgét, nyomorúságát, embert próbáló és embert nyomorító szorítását. Ezt az életet csak 4 évig bírta, olyan reumát kapott, hogy leesett a lábáról. Huszonhárom éves korában döbbent rá, hogy tartalmasabb életet, más sorsot kell próbálnia. A hortobágyi pásztorévek  után, a már mészáros mesterséget tanult férfi, munkát keresve rója a pesti utcákat, amikor  egy alkalommal a Szépművészeti Múzeumba lépve egy Piombo kép előtt éri a felismerés: festenie kell. E pillanattól s e gondolattól  nincs többé nyugalma. Anyagot, eszközöket, festéket vásárol és festeni kezd. Nem sok sikerrel. Rájön, hogy ez így kevés. Irányítókat keres, akiktől megtanulhatja  a  mesterség alapjait. Ismert, jónevű művészeknek mutatja  meg képeit, kik felismerve tehetségét pártfogásukba veszik, majd beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Négy éven keresztül nappal rajzol és fest a főiskolán, éjszaka pincér vagy rakodómunkás. 1916-20 között végzi el az akadémiát, és 34 évesen már tudja, hogy mit kell tennie: visszamegy Hajdúböszörménybe, a Hortobágyra.

A későn indulók hihetetlen szorgalmával, akaratával keres művészkapcsolatokat és mecenatúrát, miközben napi gondokkal küzd, aprópénzre váltva munkáját képpel fizet egy vacsoráért, a szállásért. Káplár önérzetlenséggel, küldetéstudattal formálja önmagát és teszi képessé művészi értékek teremtésére. Ez a tudat adja belső tartását, fűti akaraterejét, erősíti mind jobban azt a meggyőződést, hogy olyan feladatot kell megoldania, amire nincs predesztináltabb ember, mint ő. Ösztönös ráérzéssel és biztos ítélettel válogatja ki azokat a motívumokat, amelyek karakterisztikusak, jellemzőek, jelentéshordozóak e szűkebb hazáról.

1921-et mutat a naptár, de a böszörményi kiállítása még mindig nem azt hozta számára amit igazán szeretne, nem találja helyét otthon. Pestre jár vissza, és legfőbb pártfogójánál, Rippl-Rónai Józsefnél bújik meg Kaposváron, akivel több közös kiállításon is bemutatkozik Hajdúböszörményben (1925. jan.), és Hajdúnánáson (1925) Medgyessy Ferenccel és Maghy Zoltánnal kiegészülve. 1928-as Nemzeti Szalonbeli kiállítása az első fővárosi kiállítása volt. Ugyanabben az évben Maghy Zoltánnal közösen kiköltözik a Hortobágyra, ahol a Déri múzeum kérésére néprajzi gyűjtést is végzett, botok, pipák díszítéseiről készít rajzokat, illusztrációkat.     

Káplár az igazi magyar művészet megteremtésére vonatkozó, programadó kijelentését 1931-ben tette meg, amikor a Nemzeti Szalonba, egy közös kiállításra 76 hortobágyi képét vitte fel. Igaz, ő itt a Hortobágyon dolgozó művészek együttes bemutatkozását tervezte, de ebből nem lett semmi. A kiállítás után Szentendrére hívják alkotni, de ő ismét visszatér a Hortobágyra. Az itt készülő képekből vándorkiállítást szerveztek. 1933-ban Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson, 1934-ben Hajdúdorogon és 1934-ben Budapesten állított ki, ahol három hortobágyi képét is megvásárolta az állam (a Földművelésügyi Minisztérium és a Szépművészeti Múzeum).

Élete utolsó éveiben szinte nyomorog: Az a sok nyomorúság amiben éltem két év óta, még nagyon csuda, hogy ennyit dolgozhattam ? Egy krajcár nélkül élni hetekig és semmi kilátás, hogy majd lesz. Napokon, sőt hónapokon keresztül csak járkál az ember, hogy eladjon egy képet és nem sikerül írja 1934-ben, halála előtti évben.

Hirtelen sújtotta le a halál. Sírkövét művészetbarátja Medgyessy Ferenc szobrászművész fargta kőbe.

 

 

Káplár Miklós Emlékház

Cím: Hajdúböszörmény, Hortobágy u. 10.

Tel: 52/229-038

www.hajdusagimuzeum.hu