Beregszász (ukránul Берегове (Berehove), oroszul Береговo (Beregovo), németül Bergsaß, Lampertshaus) város Ukrajnában, Kárpátalján, a Beregszászi járás székhelye. A trianoni bé-keszerződésig Bereg vármegye Tiszaháti járásának központja, Munkáccsal felváltva rövi-debb-hosszabb ideig a vármegye székhelye volt. Beregardó, Búcsú és Tasnád tartozik hoz-zá. Kárpátalja települései közül Beregszászban él a legnagyobb magyar közösség, a város jelentős magyar kulturális központ.

Neve a magyar berek (liget) főnévből származik, utótagja egykori szász lakosaira utal. Az ukrán elnevezés a magyarból származik. A vidék a XI. század második felében I. Béla fiá-nak, Lampert hercegnek volt a tulajdona, a néphagyomány szerint ő alapította a települést. Eredetileg róla nevezték el Villa Lampertinek, majd Lampertházának, Lampertszásznak, Lamprechtszásznak, Luprechtházának, Luprechazának.

Fekvése
Kárpátalja délnyugati részén terül el, Ungvártól 72, Munkácstól 28 km-re, a Beregsurány–Asztély magyar-ukrán határátkelőtől pedig 6 km-re. A Borzsát és a Latorcát összekötő Vérke patak szeli ketté. Északkelet és délkelet felől vulkanikus hegylánc övezi, melynek legmagasabb pontja a Nagy-hegy (362 m).

Beregszász

A városalapító Lampert herceg emléktáblája a római katolikus templom falán

Története

A város alapítása

Beregszász környéke már valószínűleg a kőkorban és az újkőkorban is lakott volt, erről tanúskodnak a 19. században Lehoczky Tivadar által a Kisrigó- és a Nagyrigó-dűlőben feltárt leletek. Később szarmaták, gótok, hunok, avarok és kelták fordultak meg a vidéken. Pápai Páriz Ferenc református orvos és író 1708-as kiadású Dictionarium Latino-Hungaricum-ában azt állítja, hogy már jóval a magyarok bejövetele előtt római telep létezett itt, amelyet Peregiumnak hívtak. Ez az állítás azonban nem bizonyított.
Valószínűleg a honfoglalás idején, a 9. században is élt valamilyen nép a város mai terüle-tén, s magyar szálláshely is létrejött itt. Utóbbit bizonyítja, hogy 1845-ben, a Vérkén átívelő híd építése közben, alapjainak ásásakor ősi magyar szokás szerint eltemetett harcosok sírjaira bukkantak, valamint a velük együtt a sírba helyezett fegyverekre. Ám a hely jelen-téktelen lehetett, hisz a szomszédos borsovai vár lett Borsova vármegye központja, melyhez az államalapítás, a vármegyerendszer létrejötte után a terület tartozott.
1048-ban az ország ezen része I. András király öccsének, Bélának a tulajdonába került. 1063-ban, I. Béla király halála után birtokait fiai, Géza, László és Lampert között osztották szét. A későbbi Beregszász vidéke Lampert hercegnek jutott, a néphagyomány szerint ő hozta itt létre a települést. Lampertháza alapításának pontos dátuma nem ismert, de mivel még Lampert herceg életében kellett történjen, és ő a 11. század végén hunyt el, a bereg-szásziak 1095-1096-ot tekintik az alapítás dátumának.
Beregszász keletkezéséről szól egy legenda is. A történet szerint a környéken legeltette gulyáját egy Szász nevű pásztor, amikor a szomszéd bika rátámadt az ő vezérbikájára. A két hatalmas állat élet-halál harcot vívott egymással, patáikkal erősen feltúrták a gyepet. Miután Szász botjával rásújtott az idegen bikára és elkergette azt, az egyik gödörben rengeteg aranyat talált. A hatalmas kincsből templomot építtetett a helyen, s hamarosan benépesült a környék. Ezt a legendát dolgozta fel Tompa Mihály Beregszász című elbeszélő költeményében.[2] Azonban a mondával kapcsolatban Lehoczky Tivadar, e vidék 19. szá-zadban élt neves kutatója ezt írja: „Azon regének, mely szerint egy Szász nevü pásztor a mostani r.k. templom helyén viaskodott két bika felturt nyomában nagy kincset talált s azon e templomot épittette s e körül később a róla Bereg-szásznak elnevezett város keletkezett volna, történeti valóságot tulajdonitani nem lehet…”
Lampertháza a helyszíne A szép asszony dombja című mondánk cselekménye egy részének is.

Az Árpád-ház uralkodása
Az alapítást követően hosszú ideig az Árpád-házi királyok és azok rokonai birtokolták a települést. 1141-ben a tizenegy éves II. Géza lett a magyar király, s a vidék ura is. Ez azonban a kunok gyakori betörései miatt ekkorra szinte teljesen elnéptelenedett. Így II. Géza, illetve a helyette kormányzó Ilona anyakirályné és az ő testvére, Belos bán, Rajna-vidéki szászokkal telepítette be, akik a folyó áradása miatt kényszerültek elhagyni eredeti lakhelyüket. A várost ettől az időtől hívták Szásznak, Lampertszásznak, Lamprechtszásznak és Lampertháznak is. A szászok meghonosították a szőlőtermesztést a vidéken, valamint aranyat kezdtek bányászni a Nagy-hegyen. Egykori tárnáik közül néhány ma is látható.
Azonban 1241-ben, a tatárjárás idején ismét teljesen elpusztult a település, ezután IV. Béla király megint újratelepítette. Az új betelepülőket különböző kiváltságokkal ruházta fel. 1247-ben kelt kiváltságlevelében biztosította őket arról, hogy vagyonukkal szabadon ren-delkezhetnek, vérengzés, tolvajlás, emberölés kivételével minden más ügyben saját hatósá-guk ítélkezhet, a város és környékének lakossága nemzetiségétől függetlenül egyenlő jogo-kat élvez, a környező földeket, vizeket szabadon használhatja, vásárait szombatonként tarthatja; rögzítette a papnak és a királynak fizetendő adókat, a helyi egyházat az esztergomi érsekség alá rendelte. V. István 1271-ben, majd Károly Róbert 1320-ban megerősítette a város kiváltságait.
A tatárjárást követően jött létre Bereg vármegye Borsova vármegye területének egy részén. A vármegye központja akkoriban még a munkácsi vár volt.
Beregzaza néven 1284-ben említik először Beregszászt.

A város a 14. században
I. (Nagy) Lajos király 1342. szeptember 2-án kelt kiváltságlevelében szabad királyi város címet adományozott Lampertházának, a város pallosjogban is részesült. Ezen előjogokat később 1419-ben Zsigmond, 1524-ben Mária királyné, 1548-ban I. Ferdinánd is megerősí-tette.
I. (Nagy) Lajos, de főleg édesanyja, Erzsébet királyné nagyon megszerette a várost. Több-ször is támogatták anyagilag Beregszászt, Erzsébet királyné udvarházat is tartott a városban, gyakran töltötte itt a nyarat. Két kolostort is alapított a városban: a domonkosokét 1370-ben, a ferencesekét 1377-ben.
Az ő jelentős támogatásával kezdődött el a katolikus templom újjáépítése is, melyet még a tatárok romboltak le, szentélyét 1242-1247-ben emelték fel. Majd Zsigmond király idejé-ben, 1418-ban a korábbi helyére építették a mai templomot. Ezt tanúsítja a templomfalba beépített 1418-as évszámú Jó pásztor dombormű.
A várost 1504-től írják következetesen Beregszásznak az okmányokban.


A szétdarabolt ország részeként
A mohácsi vereség után az erdélyi fejedelmek és a Habsburgok folyamatosan versengtek a vidékért. Ez időben a város polgárai fokozatosan elvesztették kiváltságos jogaikat, a helyi földesúr egyre nagyobb hatalmat gyakorolt felettük.
Beregszásznak jelentős szerep jutott a reformáció idején, mely a vidéken itt ért el először nagy sikereket. 1548-ra tehetjük a reformáció kezdetét a városban. 1552-ben két egyházi zsinatot is tartottak itt Kálmáncsehi Sánta Márton vezetésével, melyek Magyarország első helvét típusú zsinatai közé tartoznak. A második beregszászi zsinaton, december 1-jén határozatot hoztak az úrvacsora és a gyóntatás rendjéről[4], ezzel a kálvinisták véglegesen elváltak a katolikus egyháztól.
1566-ban, miután a János Zsigmondot segítő I. Szulejmán elesett Szigetvár ostrománál, János Zsigmond kelet irányában engedte útjára tatár segédhadait. Az átvonuló tatárok tel-jesen feldúlták Felső-Magyarországot, Beregszászt szinte a földdel tették egyenlővé. A következő évi adóösszeírás alkalmával 48 lakott és 199 üresen álló házhelyet jegyeztek fel. Ismét megkezdődött a város újjáépítése.

Beregszász
A Bethlen–Rákóczi-kastély utcára néző homlokzata napjainkban

1621. december 31-én Bethlen Gábor békét kötött II. Ferdinánddal, melynek értelmében megkapott hét vármegyét, köztük Bereget is. Bethlen Gábor sokat tett a birtokába került Beregszászért, fejlesztette a kereskedelmet és a kézművességet. 1629-ben építtette kastélyát a város központjában.
1633-ban I. Rákóczi György és felesége, Lorántffy Zsuzsanna vette birtokába.
1657 januárjában II. Rákóczi György X. Károly Gusztáv svéd királlyal szövetkezve hadjá-ratot indított Lengyelország ellen. A harcok eleinte magyar sikereket hoztak, II. Rákóczi György Varsót is elfoglalta. Bár ezután a svéd király magára hagyta, az erdélyi fejedelem továbbra is bizakodott. Azonban a bosszúálló lengyelek Jerzy Lubomirski marsall vezeté-sével betörtek Észak-Erdélybe és Bereg vármegyébe. 1657. június 17. gyászos nap volt Beregszász számára. A lengyel támadás elől a templomba húzódtak a város lakói, az ost-romlók viszont hamar megtörték a templom védőinek ellenállását. A lakosságot lemészá-rolták, a templomot felgyújtották és ezt írták a füstölgő rom falára: Vicem pro vice reddo tibi, bone vicine! (Szemet szemért, leróttam adósságom, kedves szomszéd!). II. Rákóczi Györgyöt a román és kozák csapatok is cserbenhagyták, végül kénytelen volt megalázó békét kötni II. János Kázmér lengyel királlyal.
A fejedelem 1660-ban bekövetkezett halála után özvegye, Báthory Zsófia kezébe került Beregszász. Miután ő 1680-ban meghalt, menye, Zrínyi Ilona lett a város birtokosa, s majd általa 1682-től második férje, Thököly Imre is. 1685 és 1688 között a császári csapatok több mint két évig ostromolták Munkács várát, s ez alatt a Beregszászban elszállásolt katonaság gyakran háborgatta a helyi lakosokat. A legnagyobb kár a várost azonban 1686. június 8-án érte, amikor a munkácsi várból Radics András vezérletével kitörő kurucok megtámadták az itt állomásozó csapatokat, akik a templomba menekültek, s hosszas csata után a kurucok rájuk gyújtották azt. Így ismét óriási károkat szenvedett a város, s főleg a templom, melynek ezt követően majdnem másfél évszázadon keresztül álltak fedetlenül a falai. A Bethlen-kastély is leégett, ezt feltehetőleg II. Rákóczi Ferenc állíttatta később helyre.
1688. január 17-én Zrínyi Ilona kénytelen volt feladni a munkácsi várat. A család a kapitu-láció után visszakapta javait és birtokait, azonban Bécsbe szállították őket. II. Rákóczi Fe-renc visszatéréséig Kollonich Lipót bíboros (mint gondnok) és Klobusiczky Ferenc (mint igazgató) kezelte a vidéket.

A Rákóczi-szabadságharc idején
Bereg vármegyét és Beregszászt jogosan nevezhetjük a Rákóczi-szabadságharc bölcsőjének. 1703 tavaszán a beregi erdőkben bujdosó kurucok, Esze Tamással és Kis Alberttel az élén több követséget is küldtek a lengyelországi Brezánba menekült II. Rákóczi Ferenchez és Bercsényi Miklóshoz. Május végén Rákóczi átadta Esze Tamásnak a felkelésre buzdító brezáni kiáltványt és a szabadságharc zászlait. Esze Tamás május 21-én Váriba érkezvén, ott elfoglalta a tiszai réveket, a falu népét gyűlésre hívta, ahol felolvasta a kiáltványt és - Rákóczi parancsa ellenére - kibontotta a zászlókat.
A felkelők május 22-én, miután Benénél megfutamították a Maróthy István főszolgabíró vezette hajdúkat, Beregszászba értek. A városban épp vásárt tartottak, rengeteg ember gyűlt össze. Esze Tamás itt is kibontotta a szabadságharc zászlait, felolvasta Rákóczi kiáltványát. Ennek emlékét 1992 óta márványtábla örökíti meg a mostani II. Rákóczi Ferenc téri posta falán. Gyorsan terjedt az események híre, sokan csatlakoztak a felkelőkhöz, így kezdetét vette a tiszaháti felkelés, s vele a Rákóczi-szabadságharc.
II. Rákóczi Ferenc azonban még hezitált, nem állt a harcok élére, francia segélypénzre várt és azon vehető zsoldosokra. Így június 7-én Dolhánál könnyűszerrel verték szét a kuruc csapatokat a túlerőben lévő Károlyi Sándor szatmári főispán és Csáky István bereg-ugocsai főispán egyesült seregei.
A felkelők a hegyekben, erdőkben húzódtak meg, s majd június 15-én egy Kliniec nevű faluban egyesültek Rákóczi katonáival. A 3000 fős sereg Vereckénél lépte át a határt. Július 9-én érkeztek meg Beregszászba, szétverték a császári helyőrséget, a Tiszáig szorították vissza őket. Ezzel majdnem az egész Bereg vármegye Rákóczi fennhatósága alá került.

Beregszász
II. Rákóczi Ferenc emléktáblája a Bethlen–Rákóczi-kastély falán

A fejedelem többször is megfordult Beregszászban. 1705. december 21-én itt adta ki a felkelésre buzdító kiáltványát, melyben zászlaja alá szólított mindenkit, akinek drága a haza és a szabadság. Ezen eseményt örökíti meg a Bethlen-kastély falán 1996-ban felavatott emléktábla.
A szabadságharc leverése után Bereg vármegyét és Beregszászt rebellisnek minősítette a császári udvar, utóbbit megfosztották városi rangjától és önkormányzatát feloszlatták.
Ráadásul 1717-ben ismételten betörtek a tatárok a vidékre, nagy pusztítást végeztek Be-regszászban.
1726-ban III. Károly király a munkácsi uradalom részeként Schönborn Lothár Ferencnek adományozta. Ezután egészen 1944-ig volt a Schönborn-család birtoka. Az új urak óriási adókat róttak ki Beregszászra, azonban el kell ismerni, sokat tettek a mezőgazdaság és a borászat felvirágoztatásáért is.
1739-ben ismét tűzvész pusztította a várost, 1742-ben pedig pestis tizedelte meg lakosságát. A több mint 300 áldozat üresen maradt házába 1749-ben németeket telepítettek.

A 19. században

Beregszász
Petőfi Sándor szobra

A 19. században nemzetünk több neves személyisége is ellátogatott Beregszászba. Kazinczy Ferenc raboskodása alatt, miközben I. Napóleon hadainak előretörése miatt a munkácsi várbörtönbe szállították, 1800. augusztus 20–23-án töltött néhány éjszakát Beregszászban, az akkori Oroszlán Vendégfogadóban. 1990 óta márványtábla őrzi az emlékét az épület falán.
Kölcsey Ferenc, szatmárcsekei birtokára visszavonulva, a beregszászi postán intézte leve-lezéseit. Az ő tiszteletére is emléktáblát avattak 1992-ben a Rákóczi téri posta falán.
Gróf Széchenyi István a Tisza szabályozásának kapcsán kereste fel e vidéket. Beregszászban 1846. július 30-án vendégeskedett, erre emlékeztet az egykori Úri Kaszinó falán 1991-ben elhelyezett emléktábla.
Petőfi Sándor is megfordult a városban, második felső-magyarországi útja során. 1847. július 12-én érkezett, s másnap indult is tovább, szintén az Oroszlán Vendégfogadóban szállt meg. Itt írta Meleg dél van című, rövidke versét.[5] A nemzet költőjének emlékére is avattak emléktáblát az egykori fogadó épületén (1987-ben) és szobrot is állítottak neki a korábbi Úri Kaszinó előtt (1991-ben).

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt
A március 15-ei budapesti események hatására 1848. június 4-én Beregszászban is felállí-tották a nemzetőrséget, parancsnoka Eötvös Tamás lett, őrnagyi rangban. Június 14-én sorakoztak fel a város központjában és Nagykállóba indultak, hogy csatlakozzanak a 10. honvédzászlóaljhoz. A zászlóalj részt vett a téli és a tavaszi hadjáratban, a kápolnai csatában, Buda várának bevételében és a szabadságharc még számos kisebb-nagyobb üt-közetében.
1849. április 22-én beregszásziak is részt vettek a Podheringnél, Munkács mai külvárosánál, zajlott győztes csatában.
Az I. Ferenc József segítségére siető orosz hadseregnek 1849. augusztus 20-án adta meg magát Beregszász. A szabadságharc bukása után itt is a megtorlás évei következtek. A tisz-teket, honvédeket haditörvényszék elé állították, sokan közülük a környező hegyekben, erdőkben kerestek menedéket.

A századfordulón

1867-től, a kiegyezést követően Beregszász lett Bereg vármegye központja, egészen 1918-ig.
Nagy ipari fejlődésen ment keresztül a város a századfordulón.
1893-ban két szeszfőzde és egy gőzmalom, 1895-ben és 1897-ben egy-egy téglagyár nyílt itt. 1898-ban láttak hozzá a villanytelep építéséhez.
A 19. század végén épület fel a vasútállomás és indult be a vasúti forgalom.
Nagyrészt ezekben az időkben alakult ki a belső városrész arculata is.

Beregszász
Az egykori Bereg Vármegyei Kaszinó (Úri Kaszinó) – ma Arany Páva étterem

Az első megyeházat Beregszászban 1731-ben emelték, azonban azóta többször is leégett, nem egyszer át kellett építeni. 1880-ban egy újabb tűzeset alkalmával ismét leégett a me-gyeháza, a környező épületekkel együtt. Az új, jelenleg is megtekinthető megyeházát 1890-ben építették Ybl Miklós tervei alapján.
1909-ben épült fel a város központjában a Jablonszky Ferenc tervezte törvényszéki épület.
Még 1841-ben, Eötvös Tamás másodalispán kezdeményezésére jött létre a Bereg Vármegyei Kaszinó, székház nélkül. Első székházát 1890-ben építették, azonban ez hamarosan szűknek bizonyult. Így 1912 és 1913 között Besenszky Gyula munkácsi építészmérnök tervei alapján felépítették az új, ma is álló épületet, mely a város kulturális, társadalmi és politikai életének központja lett.

A 20. században
Fejlődését, mely talán még így is elmaradt más magyarországi városokétól, azonban megál-lította az I. világháború. A harcok szele hamarosan elérte a vidéket is, 1915-ben néhány hónapig Beregszászban volt a német hadsereg-parancsnokság hadiszállása. A fokozatosan romló gazdasági helyzet miatt Buttykai Ferenc főispán 1918 áprilisában lemondott tisztsé-géről, ezután Csuha István, Ung vármegye főispánja töltötte be ezt a tisztet is.
1919-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltása után egy öttagú testület vette át a város irányítását. Megkezdték a korábbi városi tisztviselők letartóztatását, Buttykai Ferenc öngyilkosságot követett el.
Április 22-én a városi lakosság fellázadt a vörösterror ellen, rövid időre visszaállították a korábbi rendet. Azonban április 26–27. éjjelén román csapatok szállták meg Beregszászt, néhány nap múlva pedig csehek. A trianoni békeszerződés értelmében Beregszász Cseh-szlovákiához került. Megfosztották városi címétől, önkormányzatát felfüggesztették.
A cseh időkben, működésük akadályozása ellenére, két fontos magyar egyesület működött a városban: a Kárpátaljai Magyar Akadémikusok Egyesülete és a Kárpátaljai Magyar Kul-túregyesület. Valamint különböző rendezvényei által Beregszász lett az elszakított Kárpát-alja magyar kulturális központja.
Iparilag nem sokat fejlődött a város, 18 év alatt mindössze egy vágóhíd, egy dohánybeváltó és egy malom épült fel.
1938. november 2-án az I. bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta Csehszlo-vákiától a trianoni határ mentén elterülő magyar többségű országrészt, így Beregszászt is. A Magyar Honvédség november 9-én vonult be a városba, a polgárok, az 1941-ben Kos-suthra keresztelt főtéren köszöntötték az érkező katonákat.
1939-ben országjáró körútra indították a Szent Jobbot, az ereklyét szállító vonat május 14-én érkezett meg Beregszászba. Végigvitték a városon, majd a Rákóczi téren egy díszemel-vényre helyezték megtekintésre.
A II. világháború kitörését követően lengyel menekültek özönlötték el Kárpátalját, a Be-regszászba érkezőket a városi lakosság élelemmel, meleg ruhával és szállással látta el. A beregszásziak közül sokan részt vettek a 2. magyar hadsereg Don-kanyarbeli vereséges ütközetében. 1943. május 30-án gyászünnepséget tartottak a Kossuth téren, annál az I. világháborús emlékműnél, melyet még előző évben, május 31-én avattak fel közadakozás-ból.
A városvezetés mindent elkövetett, hogy a helyiek a háború ellenére semmiben se szen-vedjenek hiányt, 1944-ig az Országos Nemzeti és Családvédelmi Alap támogatásával 30 lakóházat építettek, melynek árát tulajdonosaik 30 év alatt voltak kötelesek visszafizetni. Azt az utcát, ahol ezek a házak találhatók, még ma is ONCSA-telepnek nevezik a bereg-szásziak.
Beregszászban a világháború kitörése előtt és után sem korlátozták a jelentős részarányú zsidó lakosság jogait. A nyilas hatalomátvétel után azonban megkezdődött a környék zsi-dóinak deportálása. A Vári téglagyárban és a Weisz-tanyán berendezett gettókban gyűjtöt-ték össze, s majd innen szállították el őket. Emléküket márványtábla őrzi az egykori bereg-szászi zsinagóga falán.
1944. október 26-án a túlerőben lévő 4. Ukrán Front könnyűszerrel foglalta el Beregszászt, sok honvédet foglyul is ejtettek. November első napjaiban letartóztatták Benda Kálmánt, a Magyar Országgyűlés Felsőházának tagját, és kivégezték. Ő volt a sztálini terror első beregszászi áldozata. November 13-án rendeletet hoztak arról, hogy Kárpátalja minden 18 és 50 év közötti magyar és német lakosa köteles jelentkezni a hatóságoknál. Azt terjesztették, hogy csak 3 napos munkáról van szó, a háború okozta károkat kell rendbe hozni. A beregszásziakat november 18-án hajtották gyalogmenetben Munkácson keresztül a Szolyván kialakított gyűjtőtáborba. Az úgynevezett málenykij robot 343 áldozatot követelt Beregszászban.
A Szovjetunió és Csehszlovákia között 1945. június 29-én megkötött szerződés értelmében Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. A szovjet érában rendbe hozták a világháború alatt felrobbantott vasútvonalat, három téglagyárat, egy kenyér- és egy bútorgyárat létesítettek a városban. Azonban a környező szőlészeteket államosították, és a hozzá nem értés következtében szinte teljesen tönkrement az, amiről Beregszász századokon keresztül ne-vezetes volt. A mezőgazdaság kollektivizálása, a gazdák földjeinek elkobzása révén 1948-ban jött létre a Kalini-kolhoz.
1948-ban az Újjáépítjük Donbászt! program keretében több fiatalt is erőszakosan hurcoltak el az USzSzK keleti szénbányáiba dolgozni.
A beregszászi főgimnáziumot bezárták, a túlnyomóan magyarok lakta város magyar tanulói csak az általános hét osztályt végezhették anyanyelvükön. Csupán tíz év múlva, 1954-ben indult el két magyar nyelvű nyolcadik osztály a mai Kossuth Lajos Középiskolában.
A hruscsovi enyhülés időszaka alatt egy fokkal javult a helyzet. Ám összevonták a Bereg-szászi, Nagyszőlősi és Ilosvai járásokat. Az új járás központjául Beregszászt tették meg, de a hatalmas terület irányíthatatlanná vált. Az áldatlan állapot 1965-ig állt fenn.
A parlagföldek meghódításáért indított mozgalom részeként a beregszászi mezőgazdasági szakiskola több tanulóját, akaratuk ellenére, Kazahsztánba irányították.
A Szovjetunió széthullásával Beregszász az 1991. augusztus 24-én függetlenné vált Ukrajna része lett. A független állam első éveiben sorban mentek tönkre a korábbi állami üzemek, a kezdeti hanyatlást követően lassan kezd emelkedni az életszínvonal.
2001. május 17-étől lett ismét járási jogú város.[8] Azóta május 17-e környékén ünneplik Beregszász napját.
2001 végén Beregszászban megnyílt a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának ügyfélfogadó irodája. 2007. november 14-én konzulátusi rangra emelkedett. Konzuli kerü-lete a Beregszászi, Nagyszőlősi, Huszti, Técsői és Rahói járásokra terjed ki.

Lakossága
1910-ben Beregszász 12 933 lakosából 12 432 magyar, 221 ruszin és 140 német volt.
A 2001-es népszámlálás alapján 26 600 lakosából 12 800 magyar, 10 300 ukrán, 1700 cigány és 1500 orosz volt. A közigazgatásilag hozzá tartozó falvakban – Beregardóban, Búcsúban és Tasnádban – körülbelül 500-an éltek.[10] A nem szerinti megoszlást tekintve, 12 800 (47,06%) férfi és 14 400 (52,94%) nő alkotta a teljes lakosságot.

Gazdaság
A városnak fejlett fafeldolgozó, bútorgyártó, műszer- és ruhakészítő ipara volt, üzemei azonban a jelenlegi súlyos gazdasági helyzetben nem teljes kapacitással működnek. Jelentős a vidék borászata, a Beregszászi Szőlő- és Pincegazdaságban kárpátaljai borokat palac-koznak.